Tokaji azon kevés váraink egyike, mely nem a Habsburgok magyarországi várromboló tevékenységének esett áldozatul, hanem II. Rákóczi Ferenc utasítására tették a földdel egyenlővé, miután 315 éve, 1704. január 9-én több hónapos ostromot követően elfoglalta.
A vár teljes megsemmisítése sajnos tökéletesen sikerült, napjaink-ban már csak néhány méternyi omladozó falszakasz emlékeztet rá a Bodrog partján.
A kezdetek....
A vár középkori magját képező öregtornyot 1388-ban kezdték el építeni, melyet a XV. század első felében a kor szokásainak megfelelően négyzet alakú kerítőfallal és vizesárokkal vettek körül. A falak sarkain körbástyákat építettek, valamint a keleti irányba nyíló kapu elé újabb falakat és két kis kaputornyot emeltek.
Mátyás idejében, majd azt követően is jelentősen megerősítették Tokajt. Ekkor a főbejárat átkerül a nyugati oldalra és az udvarban kötőfallal nehezítették meg egy esetleges betörés során a torony elfoglalását. Ekkor épült meg a keleti oldalon az az ötszögletes, a falazatból messzire kinyúló védmű, amely teljesen egyedivé tette a várat. A „Vasaló bástya” innentől pusztulásáig meghatározta a vár látképét.
Egy trónviszály kellős közepén
A mohácsi csatavesztést követő 150 évben Tokaj hadászatilag az egyik legjelentősebb erődítménnyé vált az országban.
1526. októberében a köznemesség itt jelölte királlyá Szapolyai Jánost, aki ezt követően 1527 és 1535 között 3 alkalommal ütközött meg I. Ferdinánd hadaival Tokajnál.
Szapolyai János, János Zsigmond, Izabella királyné és Bethlen Gábor többször is őrizték falai között a Szent Koronát.
1556-ban Némethi Ferenc lett a kapitány, aki a vár történetének legjelentősebb parancsnoka volt. Némethi kinevezését követően a Habsburgok oldaláról átállt János Zsigmond pártjára és azonnal komoly építkezésekbe kezdett.
A Serédi Gábor által megindított erősítéseket folytatva a vár területét jelentősen kibővítette egy kőből készült külső várral, amelynek falait kisméretű ó-olaszbástyákkal és ágyúrondellákkal erősítette meg. A vár végül az 1565-ös nagy ostrom során került vissza Habsburg kézbe. A küzdelem során maga Némethi is elesett.
Az ország kapuja
Az ostromot követően a várat sietve kijavították, hiszen már a következő évben megkísérelte János Zsigmond visszafoglalni, eredménytelenül. Bocskai István 1604 és 1606 között csaknem két évig ostromolta Tokajt, melyet erővel nem, csak a védők kiéheztetésével sikerült végül bevenni.
Eger eleste után Tokaj lett a kulcsa Észak-Magyarországnak akár a török hódoltság, akár Erdély irányából. Ebből adódóan a várat többször felmérték, javították, a nagyobb seregek befogadása érdekében Rakamaznál földsáncokat emeltek.
A folyamatos harcokban, és a folyók áradásai nyomán leromlott várat az 1600-as években átépítették. Ennek során a külső kőfal megmaradt részeinek felhasználásával egy kőalapon nyugvó, gerendákból ácsolt, földdel töltött palánkvárat hoztak létre a külső vár nyomvonalán, mely jobban ellenállt az egyre fejlődő tüzérségnek.
A vár pusztulása
Az 1703 nyarán kirobbanó szabadságharc elején II. Rákóczi Ferenc gyors sikereket ért el, melynek során a Tiszántúl nagyobb részét el-foglalta, és 1703 augusztus elején már csak a jelentősen megerősített Szatmárban volt ellenség.
A várral azonban nem bírt a tapasztalatlan, rosszul felfegyverzett és sokszor fegyelmezetlen kuruc sereg. Mivel Szatmár ostroma nem haladt, Bercsényi szeptemberben seregével Tokaj alá vonult.
A kurucok érkezésének hírére a városban tartózkodó Montecuccoli lovasezredével együtt Kassára vonult vissza, a várban csak kb. 4-500 fős helyőrséget hagyott hátra.
Bercsényi nem rendelkezett megfelelő erővel a vár bevételéhez, de az onnan kiszökő katonák és a helyiek lelkesedése magával ragadták. Erősítésre nem várva belekezdett az ostromba, noha 3 kis űrméretű ágyún, és az azokhoz való 2 mázsa lőporon kívül semmilyen ostromfelszerelése nem volt. Az irányítása alatt álló sereg ahhoz sem volt elég, hogy a várat körülzárják.
Közben a szatmári vár ellen vezetett újabb sikertelen támadást követően, október 8-án Bercsényi biztatására Rákóczi 2000 lovassal és 2000 gyalogossal Tokaj felé indult, Szatmár elfoglalását pedig Sennyey Istvánra bízta.
A fejedelem október 14-én Tiszalúcnál kelt át a Tiszán, hogy aztán néhány nap múlva csatlakozzon a Tokaj alatt táborozó Bercsényihez.
A tokaji erődítmény ekkor egy külső és egy belső várból állt. A belső rész kőből épült, de az öregtorony már nem létezett ebben az időben. Nem volt meg a belső vár négy kerek bástyája közül a délnyugati sem, melyet az 1565-ös nagy ostromot követően nem állítottak helyre. Állt viszont keleti irányban a különleges kialakítású Vasaló bástya.
A külső képet ekkor már inkább gerendákkal megerősített földsáncok jellemezték, melyben megtalálhatóak voltak a Némethi Ferenc által épített kőfalak maradványai is.
A vár legnagyobb erősségét a folyók jelentették, amelyek szinte kizárták a rajtuk keresztül történő támadást. Mivel ezek természetes vizek, lehetetlen volt lecsapolásuk, vagy az elterelésük. Az 1565-ös ostrom azért lehetett sikeres, mert télen zajlott, amikor a folyók befagytak.
Tokaj vára a Bodrogzug felől volt gyengébb, ugyanis onnan csak egy mesterséges árok, a Kis-Bodrog védte. Valamelyest támadható volt még a Bodrog irányából is, mely a Tiszától jelentősen keskenyebb folyó.
Mivel II. Rákóczi Ferenc naplót vezetett és rendszeresen készített feljegyzéseket, a tokaji ostrom részleteit tőle ismerjük a leghitelesebben.
Rákóczi tisztában volt azzal, hogy tapasztalatlan seregével nem sok esélye van bevenni a kellően megerősített, mindenféle hadfelszereléssel jól ellátott várat, amelyet legalább 400 jól képzett katona védett. Saját bevallása szerint leginkább azért vonult Tokaj alá, mivel a város az addig általa elfoglalt terület közepén feküdt, és innen jobban tudta irányítani az ország más részein harcoló csapatait.
Megérkezését követően Rákóczi a hegyről megtekintette a várat, valamint a kuruc csapatok elhelyezését.
Ezt követően az „állítólagos ostromot" igen furcsának találta. Hadvezérei ugyanis alapvető hibákat követtek el a hadmozdulat megkezdése során.
Bercsényi a rendelkezésére álló 3 db. kis űrméretű tábori ágyút a hegy tetején sáncoltatta el, onnan lőtték a várat, melyben gyakorlatilag semmilyen kárt nem tudtak okozni a távolság miatt.
A vár főbejárata a város felé nyílt, az Új és a Merítő bástyák között, melyet a Bodrog innenső partján egy sánc védett. Ezeket a sáncokat még az 1660-as években építették a Bodrog és a Kis-Bodrog partjára a kapuk védelme érdekében. Rákóczi azt tapasztalta, hogy a város felőli sáncot 30 várbeli katona őrizte, akik onnan ki-kitörve zavarták és folyamatosan megugrasztották a tapasztalatlan kurucokat.
A legnagyobb hiba azonban az volt, hogy Bercsényi a rendelkezésre álló katonákat csak Tokaj városa felől állította fel. Így aztán a várbeli katonaság a Bodrogköz felé zavartalanul járhatott ki és be, ezúton biztosítva a folyamatos élelmiszerellátást, mivel elhajtották a bodrogközi települések jószágállományát.
Rákóczi ennek megszüntetése érdekében hidakat veretett a Bodrogon és a Tiszán, majd hadainak egy részét a túlsó partokra küldve teljesen körülzárta a várat.
Az ostromgyűrű bezárásával a védők visszavonták katonáikat a sáncokról.
A kurucok tudták, hogy a vár hagyományos támadása esélytelen, ezért a fő taktikát a védők elszigetelése, kiéheztetése, vagyis a kivárás jellemezte.
Rákóczi visszaemlékezései alapján a vár a Bodrogzug felől volt a leginkább sebezhető, mivel onnan csak egy szárazárok és cölöpök védték. (Vélhetően a száraz időjárás miatt azon az éven a Kis-Bodrog kiapadt).
A terv az volt, hogy a külső vár felégetésével meggyorsítják a folyamatokat és megadásra kényszeríthetik a védőket, ugyanis a palánkvár udvarán tartották a jószágokat és az élelmiszer nagy részét.
A várat védők is tisztában voltak azzal, hogy eredményesen leginkább a Bodrogzug és a város felől támadhatók, ezért az erők jelentős részét oda koncentrálták.
Rákóczi tudta: a sikeres ostrom előfeltétele, hogy a kis létszámú védősereget megosztva minden irányból támadást indíthassanak. Ehhez az kellett, hogy a folyók befagyjanak, mint ahogyan 1565 telén is. 1703 tele azonban enyhe volt, az év végéig sem a Tisza, sem a Bodrog nem fagyott be.
Január elején aztán megjött az áhított hideg, a fagy olyan erővel tört a településre, hogy Rákóczi elmondása szerint egyetlen nap alatt befagytak a folyók és a következő napon a jég annyira megvastagodott, hogy támadást intézhettek a vár ellen.
A szigeten tartózkodó 400 védő nyilvánvalóan csak a vár egyik oldalát tudta hatékonyan megvédeni. A terv az volt, hogy a kuruc sereg minden oldalról egyszerre támadja meg az erődöt a védők erejének megosztása céljából, azonban az ostromlók zöme a szárazföld, vagyis a Kis-Bodrog felől fejt ki nyomást.
A folyók felőli támadásnak csak színleltnek kellett lennie. Rákóczi kijelölte a tiszteket, hozzájuk csapatokat rendelt és tisztázta a feladatokat, majd megindult a vár elleni első roham. A kuruc sereg katonái bátran viselkedtek, és a támadás alkalmával sokan a tiltás ellenére felmásztak a folyók felőli oldalon a sáncokra, akiket így a várbeliek könnyűszerrel lelőttek.
Az elszenvedett veszteségek hatására a színlelt támadást végrehajtók gyorsan visszavonultak a falak alól, ezáltal rontották a valódi támadást folytató csapatok esélyeit, ugyanis az őrség oda tudta koncentrálni az erőket.
Ennek következtében az első támadás kudarcba fulladt.
Rákóczi később úgy vélekedett, hogy az egyébként bátran harcoló katonái elfoglalhatták volna a külső várat, ha a színlelt támadásban részt vevő egységek fegyelmezettebbek és tovább kitartanak.
A védők is érezhették, hogy az első roham alkalmával majdnem elbukták a várat, mert a második támadás előkészületeit látva alkudozásba kezdtek, és 1704. január 9-én szabad elvonulásért cserébe megadták magukat.
Az őrség királyhoz hű része a megegyezés értelmében elvonulhatott Pestre, míg többen (vélhetően inkább magyarok) Rákóczihoz pártoltak. Az ostromlók a várban nagyon sok ágyút zsákmányoltak, melyeket aztán Eger ostrománál használtak fel.
A vár elfoglalását követően Rákóczi a csapatait téli szállásra vitte Miskolcra, a tokaji vár összes hadfelszerelésével együtt. Az egyik „leromlott”, 11 mázsás törzságyút Miskolc városának adományozta, melyből az eklézsia harangot öntetett.
Tokajban Gencsi Zsigmond lett a vár parancsnoka. A fejedelem aztán 1704. október 8-án kelt levelében megparancsolta Zemplén vármegyének, hogy a tokaji várat „hányják szét”. A munkálatok elvégzésével intézőjét, Patay Sámuelt bízta meg, aki Zemplén lakosságát igénybe véve a feladatot elvégezte.
1705 április 9-én azt írta Tokajból, hogy a várat lerombolta és igaz, hogy még a folyók vizét rá kellene ereszteni, de pihenés céljából a „szegénységet”, vagyis a munkásokat eleresztette.
Sajnos ez a mozzanat sem maradt el, és az 1705 tavaszán levonuló árvizet egy árok ásásával egyszerűen bevezették a várba, ahol a természet befejezte az emberek által megkezdett munkát és tökéletesen elpusztította a maradványokat is.
A kővár lerombolt építőelemeit Patay Sámuel gróf felhasználta a Taktabájon épülő Patay kastélyhoz, valamint ezekből a kövekből épült meg szintén Taktabájon a református templom.
A vár azonban nem szűnt meg teljesen, a tokaji lakosság a megmaradt kövekből az egykori erőd helyén házakat épített magának. Volt olyan időszak, amikor száznál is többen éltek a „várban”, ahogyan a helyiek nevezték a településrészt.
Az erődítmény utolsó maradványait végérvényesen a Tisza tűntette el, amikor 1959-ben átadták a tiszalöki erőművet, amely Tokajnál 4 méterrel emelte meg a folyók vízszintjét.
A vár feltárása a miskolci Herman Ottó Múzeum jóvoltából, Makoldi Miklós régész vezetésével 2007 óta folyik. Mivel a szigetre híd nem vezet, a rom meglátogatása nehézkes. A Tokaji Múzeum jóvoltából azonban évente két alkalommal - a június első hétvégéjén megtartott Bornapok, valamint az október első hétvégéjén megrendezett Szüreti Napok alkalmával - csónakokkal átszállítják az érdeklődőket a szigetre, ahol Makoldi Miklós régész vezetésével ismerhetik meg a vár maradványait és kaphatnak bepillantást az feltárás folyamatába.
Ha tetszett az írás, kérlek oszd meg másokkal is!
Forrás:
Soós Elemér: A tokaji vár története
Borbély Andor: Adatok Tokaj vára helytörténetéhez
Takács Tibor: A tokaji vár (Új Honvédségi Szemle 2005)
Wikipedia