castlerocker

Készülődés Tokaj és Némethi ellen

János Zsigmond 1564 őszi hadjárata a nyugati, Habsburg országrész ellen rádöbbentette a frissen trónra lépő I. Miksa német-római császárt és magyar királyt, hogy magyarországi seregeivel nem tud tartós sikereket elérni az erdélyiek ellen.

Ezért a birodalom nyugati végeiről átrendelte a magyarországi hadszíntérre Lazarus Freiherr von Schwendit, akit 1564. december 3-án kinevezett Zay Ferenc helyére a felső-magyarországi hadak főparancsnokává.

Schwendi azonban nem egyedül érkezett meg az országba, hanem a Miksa által felfogadott 7000 fős német zsoldossereg élén. A német (és svájci) zsoldosok, landsknechtek Európaszerte átalakították a hadviselés tudományát, melyben a lovasság szerepe háttérbe szorult a modern fegyverzettel ellátott gyalogosok mellett.  Ezek a zsoldosok híresek voltak katonai képességeik révén, de egyben  hírhedtek is kegyetlenségükről, ami főképpen a lakossággal szemben nyilvánult meg.

Schwendi 1522-ben született az ausztriai Mittelbiberach településen, nemesi családban. Mivel házasságon kívüli gyermek volt, apjának több évbe tellett, mire sikerült törvényes örökösének nyilváníttatni. Mint katona, 1546-ban állt a császár szolgálatába, ahol gyorsan észrevették rátermettségét és 1552-ben Metz ostroma idején lovaggá ütötték. Magyarországi tisztségét 1564 és 1568 között töltette be, melynek során rengeteg újítás fűződik a nevéhez. Tevékenységével maximálisan elégedett volt Miksa, ezért jutalmul Hohenlandsberg bárója címet adományozta neki jelentős földbirtokkal. Kastélyában sem ült azonban tétlenül, kidolgozta a császárság hadi reguláját, vagyis szabályzatrendszerét. Véleményét később is kikérték fontosabb hadi kérdésekben. Magyarországi tevékenysége során megismerte a helyi viszonyokat, és a birodalmi gyűléseken többször is felszólalt a magyar végvári rendszer megerősítése érdekében. 1583-ban hunyt el.

Schwendi Kassára történő megérkezését követően azonnal megvitatta a helyzetet a magyar főurakkal és arra jutott, hogy a helyzet kulcsa Tokajban van, mert a királyi Magyarországot és az Erdély fennhatósága alá tartozó területeket a Tisza választja el egymástól, melyen az egyik legfontosabb, várral védett átkelő a tokaji.

Azon kívül Tokaj ura az a Némethi Ferenc volt, aki immár 10 éve folyamatos fejfájást okozott a felső-magyarországi uraknak és a Habsburg uralkodóknak.

A császári haditanács előbb a kisebb várak, pl. Szerencs elfoglalását szorgalmazta, azonban Ecsedi Báthory András országbíró meggyőzte Schwendit arról, hogy Tokajt kell bevenni addig, amíg tart a hideg tél, mert később meggyűlhet vele a bajuk. Báthory javasolta azt is, hogy a vár ostroma előtt foglalják el a gyengén védett és csak kisebb falakkal határolt várost, hogy a nagy hidegben a katonák ellátásáról és meleg szállásáról gondoskodni tudjanak.

Késlekedésre valóban nem volt idő, mivel a tokaji várat Némethi annyira megerősítette, hogy annak ostroma csak télen volt lehetséges.

Az öregtorony köré épített igencsak masszív, négyzet alaprajzú, sarkain körbástyákkal és a keleti oldalon egy falazatból kiugró ágyútoronnyal ellátott középkori várat Némethi az 1565 előtti években egy jóval nagyobb méretű, vélhetően zömében kőből épített, kisebb méretű bástyákkal teletűzdelt külső várral erősítette meg.

Ugyan a vár nem volt abban a korban sem különösebben modern, erejét az adta, hogy a külső várat a Tisza és a Bodrog folyta körbe, a belső építményeket pedig egy vízzel teli várárok védelmezte. Vagyis az ellenségnek a falakon kívül 2 vízi akadályt is le kellett küzdeni a sikerhez.

Nem véletlen, hogy a sikeres ostromok télen, a fagyos időszakban zajlottak.

1562-ben Tokajban járt Mágochy Gáspár Eger várkapitánya, aki azt írta a várról: Némethi „annyira meg erőssítette az Tokaj várát és takartatta, (készletekkel feltöltötte) hogy még Tokaj soha olyan erős nem volt, mint az idejében.”

Az ostromról készült német nyelvű jelentésben így jellemzik a várat: „Ugyan fejedelmi rezidencia ez a Tokaj, és bizony felette erős végház. Ha német módra építenék, bevehetetlen lenne. Oly kedvesen fekszik a ligetek között a vízparton, egyik oldalán a heggyel és erdővel, hogy ehhez fogható elidőzni való helyet még nem is láttam.”

A tüzérség január 31-én indult el Kassáról, majd február 2-án Göncön egyesült a fősereggel. Február 3-án a Tokajjal szomszédos Bodrogkeresztúr előtt ütöttek tábort.

Az első összetűzés

Másnap, vagyis február 4-én Schwendi felderítésre indult lovasaival, mivel szerette volna élőben is látni a várat. A tokaji várkapitány azonban tanult korábbi hibáiból és már idejekorán értesült az ellene indított támadásról, az ellenséges hadak mozgásáról.

Kisebb lovascsapattal átkelt a Bodrogon és megugrasztotta Schwendit, valamint  annak felderítő katonáit, mintegy huszárosan beköszönve nekik.

Újabb császári csapatok érkezésével Némethi már további rajtaütést nem kockáztatott, inkább veszteség nélkül visszavonult a várba. Ezzel a rajtaütéssel már nem csak a lélektani előny volt Némethinél, hiszen  Schwendinek levágták néhány katonáját is.

Felvonulás a vár ellen

1565. február 4-én a támadó csapatok egy rohammal könnyedén bevették Tokaj városának vesszőből font, földdel megtöltött, kisebb árokkal védett városfalait, így a sereget a település lakóházaiban tudták elszállásolni.

A korabeli krónikások egy része arról tudósít, hogy Schwendi Tokaj alá érkezve azonnal rohamot vezetett a vár ellen. Valószínűbb inkább, hogy ez a roham a hitvány kis fallal övezett város elleni támadás volt, hiszen egy tüzérségi előkészítés nélküli rohammal feláldozta volna a katonái jelentős részét eredmény nélkül. És tudjuk azt, hogy Schwendi kiváló, tapasztalt hadvezér volt.

A szemben álló felek

A várból Némethi Ferenc és kb. 1600 katonája nézett farkasszemet az ellenük felvonult hadakkal, amelyek összesen kb. 8600 főt számláltak.

A sereg így állt össze: Schwendi – 7000 német zsoldos és Bécsből 12 ágyú; Perényi Péter 400 lovas és 800 gyalogos, valamint 4 hatalmas rézágyú; Báthory Miklós Ecsedről 200 lovast és 2 ágyút küldött; Kassáról 2 ágyú és 3 csatakígyó (hosszú csövű ágyú) jött; + Balassa Menyhért, Zay Ferenc és Alaghy János kisebb csapatai.

A tokaji vár történetét megíró Soós Elemér szerint a Tokaj ellen felvonult hadak összesen 32 kisabb-nagyobb löveggel rendelkeztek.

Ágyúnak valószínűleg a várbeliek sem voltak hiányában, mivel az előző év őszén lezajlott felső-magyarországi hadjárata után János Zsigmond hazafelé tartva a rossz utak miatt ágyúit Tokajban hagyta. Könnyen lehet, hogy ezek még a várban voltak, de ezen kívül is erős tüzérsége lehetett Némethinek. 

Összességében elmondható, hogy az 1565. évi ostrom a tokaji vár addigi történetének legnagyobb kihívása volt mind a részt vevő katonák, mind a haditechnikai eszközök számát tekintve.

Az ostrom

A körülmények a támadóknak kedveztek, mivel a hosszan tartó hideg időjárás miatt a folyók teljesen befagytak. A jég olyan vastag volt, hogy az nem csak a katonákat, de a lovakat és az ágyúkat is megbírta.

Swendi és Báthori nem késlekedtek és teljesen körülzárták a várat. Balassa Menyhértet a magyar csapatok egy részével és két nagyobb ágyúval, valamint kisebb lövőszerszámokkal átküldték a Tisza jegén és kelet felől lőtte a várat. Érdekesség, hogy Némethi Felesége, Balassa Zsófia a várat ostromló Balassa Menyhért unokahúga volt, azonban az ostrom idején nagy valószínőséggel Debrecenben tartózkodott) Négy ágyút állítottak fel a város szélén a Bodrog partjára, kettőt pedig a Bodrogzug felől. Három csatakígyót felvittek a vártól 400 méterre lévő domb tetejére és onnan lőtték velük a vár belsejét.

Az ágyúknak az ostrom elején azonnal sáncokat ástak, hogy azzal védjék a vár tüzérségétől. Ez folyamatos munkát jelentett, mert a sáncokat a harc előrehaladtával egyre közelebb ásták, hogy az ágyúkat is közelebb tudják vinni. A várbeliek sem ültek tétlen. Az ostromról szóló beszámoló szerint „Némethy, s az belől valók mennél nagyobb erővel lehetne, magokat oltalmazzák vala, s az németeket álgyúkkal s puskagolyóbisokkal, s egyéb lövöldöző nyilakkal s mesterséges tüzes szerszámokkal hátraűzni igyekeznek.”

Február 4 és 8 között szakadatlan dörögtek az ágyúk, valamint az ostromlók mindent elkövettek a falak lerontása érdekében. 

Február 8-án aztán ledőlt egy falszakasz a Bodrog partjánál, de az időjárás és a nagy havazás nem tette lehetővé az azonnali rohamot.

A védők leleményessége

Némethi 9-re virradó éjszaka ismét bizonyította leleményességét és a leomlott falszakaszok előtt az embereivel nesztelenül hatalmas lékeket vágatott a Bodrog jegére, amelyeknek reggelre éppen csak a teteje fagyott be.

A német nyelvű jelentés alapján 9-én a kora reggeli órákban Schwendi még nem érkezett terepszemlét tartani, amikor az ostromló katonák parancs nélkül megrohanták a tüzérség által kellőképpen „meglődözött” bástyát és a leomlott falszakaszt, mivel ott nagyon kevés katonát véltek felfedezni a falakon.

A támadók megmászták a leomlott falakat, felkapaszkodtak az elővédre és ott derekasan küzdöttek. Ezt látva egyre többen csatlakoztak a rohamhoz, azonban a sok embert nem bírta el az éjszaka "előkészített" jég, és beszakadt. A fagyos víz megtizedelte az ostromlókat.

A falakig eljutók is kelepcébe kerültek, mivel sem visszamenni nem tudtak a lékek miatt, sem erősítés nem jöhetett hozzájuk. Ezen a napon az ostromló sereg saját bevallása szerint 40, más beszámolók alapján 600 embert veszített. A várbeliek vesztesége ennek biztosan a töredéke volt.

A csel eredményes alkalmazásához nem csak a lékek kivágására volt szükség. Ha a támadás kezdete elhúzódott volna, akkor a támadó sereg vezérei, de valószínűleg a katonák is észrevették volna a lékeket. Ezért olyan körülményeket kellett teremteni, hogy a támadók mérlegelés és különösebb előkészület nélkül, azonnal támadjanak.

A mézesmadzag az volt, hogy az erősen megrongálódott falakról eltűntették a katonákat is, vagyis inkább elbújtatták őket. A hajnali derengésben a németek úgy érezhették, hogy itt a vissza nem térő alkalom: falak leomolva, védők sehol, ők pedig olyan közel vannak a várhoz, hogy ha villámgyorsan, parancs nélkül cselekszenek, akkor azonnal eldőlhet a küzdelem.

A kínálkozó lehetőség elvakította őket és nem látták meg a mögötte lévő kelepcét.

Egyre erősödő harcok és időhúzás

Az első rohamot követően Némethi tárgyalásokkal próbálta meg húzni az időt egyrészt a falak javítása miatt, másrészt pedig azért, mert bízott János Zsigmond, vagy a törökök felmentő seregében.

9-én este a várbeliek közül hárman kiszöktek az ellenséghez és ők mondták el, hogy elég sokan elestek a vár lövetése és az ostrom során, többek között a huszárok és a hajdúk parancsnokai is.

Az ostromló sereg 9-én olyan közel ásta a sáncait a várfalakhoz, hogy kövekkel tudták volna dobálni a várat és úgy tudtak beszélni a várbeliekkel, hogy nem kellett kiabálni.

10-én a hajnali órákban aztán Schwendi csapatai általános támadást intéztek a falak ellen, melyben Mairhausen kapitány súlyosan megsebesült.

Az első roham után a várbeliek tárgyalást kezdeményeztek, amely azonban valószínűleg ismét csak az időhúzást szolgálta. A megbeszélések között Schwendi nyomás alatt tartotta a védőket, mivel végig hadrendben maradtak katonái. A tárgyalások közepette a várból egy ágyúgolyó csapódott az ostromló katonák közé, mire megindult az általános roham.

Az öldöklő küzdelemben estére Schwendiék elfoglalták a teljes külső várat, Némethi pedig megmaradt embereivel a belső várba szorult vissza. A visszavonulás közben nem tudták magukkal vinni a külső vár ágyúit, melyek így az ellenség kezébe kerültek, aki azonnal lőni kezdte velük a belső vár falait közvetlen közelről.

A belső vár ostroma

Az éjszaka a támadók részéről sáncásással telt a vár udvarán, melyre inkább megszokásból volt szükség, hiszen a belső vár ágyúit a lőrések holtterei és azok korábbi lövetése és sérülései miatt nem tudták alkalmazni a külső vár udvara ellen.

A védőknek azzal sem volt szerencséje, hogy a belső vár vizesárka is talpig be volt fagyva.

A harc innentől teljesen a támadó félnek kedvezett. Az ostromlók 11-én az udvaron éjszaka ásott sáncokból, a vár saját ágyúival közvetlen közelről lőtték a falakat, leginkább a délnyugati sarokbástyát, mely annyira megrongálódott, hogy azt soha többé nem is építették fel. Mivel a védők ágyúval nem tudták viszonozni a tüzet, ezért úgy álltak ellen, ahogy tudtak. Kövekkel és egyéb kénes, szurkos égő kévékkel dobálták az ostromlókat. 

A belső vár ostroma közben érte halálos sérülés a vár kapitányát, Némethi Ferencet, aki a védelmet az első sorból, a falak tetején irányította. A leírások alapján közvetlenül mellette, a falba csapódott egy ágyúgolyó. A falból kirepülő kövek közül az egyik úgy fejen találta, hogy azonnal szörnyethalt.

A támadó sereg nem szerzett azonnal tudomást Némethi elestéről, a védők pedig vezérüket egy boltozat alá helyezve gondolkodási időt és fegyverszünetet kértek az ellenségtől. Ekkorra az 1500 várvédőből már csak 400-an voltak életben, akik közül 350 sebesült volt.

A várbéliek vezérük elestével, a helyzetet elemezve belátták, hogy a további ellenállás értelmetlen, ezért szabad elvonulást kértek, és kaptak Schwenditől. A szabad elvonulás azt jelentette, hogy február 12-én egy szál kardot vihetett mindenki magával, minden egyéb felszerelést, értéket a várban kellett hagyni.

Bárány János hadnagyot, az életben maradt rangidős tisztet felszólították, hogy intézkedjen arról, Szerencs is adja meg magát. Amíg ez meg nem történik, a várban kellett maradnia. A nemeseknek felajánlották, hogy ha átállnak Miksa oldalára, megtarthatják vagyonukat, beosztásukat.

Az ostromlók hihetetlenül nagy zsákmányra tettek szert a várban. Egyes beszámolók szerint a pincékben 4000 akó, legjobb minőségű bort találtak, valamint rengeteg pénzt.

A vár bevételéről tudósító német nyelvű jelentés így összegez: „Isten megadta nekünk a győzelmet efölött a fontos vár fölött, amihez fogható erősséget, nagyságát, hatalmas fejedelmi jövedelmeit nézve alkalmasint aligha találni. Ezen felül e vidéken a legszebb rezidencia.”

A várból kivonuló katonák Némethi Ferencet annak távolabbi birtokán, a mai Románia területén található Szentjobb városában temették el. A tokaji vár pedig bevételét követően 40 évre Habsburg uralom alá került.

Némethi Ferenc emlékét Tokajban két szobor és egy utca őrzi, de róla nevezték el a városi könyvtárat is. 

Lazarus Schwendi pedig további tapasztalatokat szerzett a korra nem annyira jellemző téli hadviselés terén, melyet kicsit később Szádvár ostrománál kamatoztatott.  

Ha tetszett az írás, kérlek oszd meg másokkal is!

Némethi Ferenc tokaji várkapitányról itt olvashatsz.

A tokaji vár elpusztításáról itt olvashatsz.

Forrás:

Németh Csaba: Némethi Ferenc, Tokaj kapitánya (Sárospataki Füzetek 2005)

Tokaj Várostörténeti tanulmányok II.: Détshy Mihály: Tokaj várának története

Soós Elemér: A tokaji vár története

Wikipedia

A borítóképen Tokaj várának 1565-ös ostroma látható egykori metszeten. A magyarországi harcokat igen nagy figyelem övezte a birodalom lakossága részéről, így Tokaj ostromáról is számos leírás született, de a mellé készített illusztrációnak a valósághoz szinte semmi köze. Az ábra készítője valószínűleg látott egy régi, hiteles ábrázolást a várról, mivel az öregtorony hasonló volt, viszont teljesen hiányzik a belső vár. Nem így nézett ki a külső vár, nem így helyezkedik el a város és a környezet sem stimmel. 

Némethi Ferenc tokaji várkapitány nevét alig ismeri valaki, pedig nyugodtan állíthatjuk, hogy a zseniális katona korának fenegyereke volt, aki a XVI. század közepén számtalan álmatlan éjszakát okozott ellenfeleinek. 

Némethinek azonban nem csak katonai pályája említésre méltó. Mélyen vallásos ember lévén a lutheri irányzatot követve számos zsoltárt írt, amelyek a mai napig szerepelnek a reformátusok imakönyveiben. Balassit megelőzve ő volt az első magyar főúr, aki verseket, zsoltárokat szerzett. Anyagilag támogatta a vizsolyi biblia és más, magyar nyelvű könyvek nyomtatott megjelenését, vagyis bőkezű mecénásként emlékezhetünk rá. 

Élete

Némethi családja Zemplén vármegyében, azon belül a Bodrogközben található Zétényt, illetve a környező kisebb falvak egyes részeit birtokolta. A későbbi várkapitány pontos születési dátumát nem ismerik, de valamikor az 1510-es évek elején születhetett.

1548-ban iktatták be a zétényi uradalomba, ezt követően pár évig valószínűleg a birtok ügyeit intézte. Feleségül vette Balassa Zsófiát, aki annak a Balassa Menyhértnek volt az unkokahúga, akivel később ádáz harcokat vívott. A házasságból gyermek nem született.

Némethi valamikor az 1550-es évek elején kerülhetett a tokaji várba, ahol Serédy Benedek mellett szolgált.

Hogyan lett Némethi Tokajban várkapitány?

Az 1550-es években Tokajt Serédy Benedek birtokolta, aki 1555 elején meghalt, miközben a felesége, Dobó Zsófia állapotos volt, János nevű fia pedig még gyermek.

A várra azonnal szemet vetett Serédy György, akinek viszont Dobóék nem kértek a gyámságából. Mivel Dobó Zsófia apja beteg volt, és erdélyi elfoglaltsága miatt a nagybácsi, az egri hős Dobó István sem tudott az özvegy segítségére sietni, a tokaji vár egyik tehetséges tisztjét, Némethi Ferencet bízták meg a vár és a család védelmével.

Némethi valószínűleg így lett 1555 év elején várkapitány Tokajban. Amikor 1555 őszén Serédy György a Dobó család helyi riválisával, Perényi Gáborral szövetkezve megtámadta a tokaji várat, azt Némethi sikeresen megvédte.

Ezt követően a szerencse is pártfogásába vette hősünket. A következő évben, 1556-ban ugyanis lengyelországi száműzetéséből visszatért Szapolyai János Zsigmond, Szapolyai János fia, és ismét magához ragadta a hatalmat Erdélyben. A harcokban a Habsburg párti vajdát, Dobó Istvánt elfogták és bebörtönözték, Serédy György pedig meghalt.

A sors kegyéből minden olyan katonai erővel, vagy nagyobb befolyással rendelkező főúr eltűnt a színről, aki Tokajt magának követelhette volna. Némethi azonnal feltalálta magát és a támasz nélkül maradt Dobó Zsófiát, valamint gyermekeit félreállítva kisajátította Tokajt. 

A vár ezidőtájt stratégiailag fontos helyen feküdt és az átkelő forgalma, valamint az itt szállított áruk vámja révén ugyancsak tekintélyes jövedelemmel rendelkező birtok volt. Ezzel Némethi megkezdte területeinek gyarapítását.

Erdély oldalán

Mielőtt a nem éppen jogszerű és erkölcsileg is kifogásolható "várszerzése" miatt a Habsburg uralkodó, I.Ferdinánd számon kérhette volna, valamikor 1557 környékén szolgálatait felajánlotta a számára valószínűleg egyébként is szimpatikusabb János Zsigmondnak, aki azt nagy örömmel fogadta, hiszen így Tokaj és Némethi birtokai harc nélkül kerültek Erdélyhez.

Abban az időszakban Tokaj és környéke ütközőzóna volt Erdély és I. Ferdinánd Magyarországa között. Általánossá vált a környék nagyurai között, hogy a túlélés reményében és saját érdekeiknek megfelelően hol ide, hol oda pártoltak. Némethi azonban 1557-es átállását követően haláláig Izabella királyné és János Zsigmond oldalán harcolt.

János Zsigmond révén Tokaj hihetetlenül megerősödött, hiszen 500 gyalogos és 1000 lovas katona költségeit fizette. Így Némethinek átlagosan 2000 katona állt a rendelkezésére, ami regionális szinten nagyon komoly haderőt képviselt abban az időben.

A vár erősítése

Némethi tudta, hogy előbb-utóbb meg kell védenie szerzeményét, ezért óriási építkezésekbe kezdett Tokajban. A Tisza és a Bodrog összefolyásánál épült erődítmény addig egy kőből épült, négyzet alaprajzú, sarkain körbástyákkal megerősített vár volt, melynek közepén állt a kör alaprajzú öregtorony, illetve a palotaszárnyak.

Serédy idejében építették meg kelet felé a vasaló alakot formáló, ötszög alakú védművet, melyet most Vasaló bástyaként ismerünk.

Némethi a kisméretű, de erős kővárat egy kőből épített, jelentősen nagyobb alapterületű külső várral növelte, melynek falait kisméterű ó-olaszbástyákkal és ágyúrondellákkal erősített meg. A vár ekkori kinézetéről két ábrázolás maradt fenn, melyek feltűnően hasonlítanak egymásra. Az egyik a vár ostromáról szóló, Zsámboki János kiadványát szemléltető ábra, a másik pedig a stockholmi királyi levéltárban fennmaradt alaprajzi ábrázolás.

Az első komoly támadás Tokaj ellen

1557-ben Telekessy Imre volt a Felső-Magyarországi hadak főparancsnoka, aki Dersffy István kassai kapitánnyal támadást intézett az erdélyi területek ellen. Dersffy 1557 őszén titokban érkezett csapataival Tokaj alá, ahol csendesen, az éjszaka leple alatt ütött rajta a városon és a váron.

A meglepetésszerű támadás során levágták és megfutamították a külső vár őrségét, akik közül többen is a folyókba vesztek. A támadók már majdnem bejutottak a belső várba, amikor felriadtak Némethi emberei.

A kapu környékén ádáz csata bontakozott ki, melyben Némethy az első sorban harcolt. A küzdelem csaknem végzetes lett a kapitány számára is, hiszen Dersffy egyik embere, Fekete Bertalan csúnyán megvágta a homlokán. Némethi súlyosan megsebesült, fejéből dőlt a vér, végül azonban nagy nehézségek árán sikerült visszavonulni és a várkaput becsukni, így az ellenség nem jutott a belső várba.

Dersffy nem volt felkészülve egy ostromra, ezért megelégedett azzal, hogy minden értéket, amit a városban és a külső várban talált, magával vitt és igen gazdag zsákmánnyal távozott.

Némethi számára a támadás igen tanulságos volt. Majdnem az életébe került, hogy nem figyelte eléggé az ellenséges csapatok mozgását és egy jókora sereg úgy tudott rajtaütni központi birtokán, hogy nem vette észre közeledését.

Tanulva a hibáiból a birtokain komoly erősítésekbe, építkezésekbe kezdett, ezzel mintegy védőgyűrűt vonva Tokaj köré. A családi birtokán lévő Zétény és Nagykövesd várát megerősítette, majd a birtokaihoz csatolt Szerencsen 1557-ben várat épített, mely azóta is áll. A szerencsi várat 100 lovas és 100 gyalogos katonával töltötte fel, valamint 2 tarackot is elhelyezett benne.

Ugyancsak elfoglalta Szentjobbot, mely egészen komoly erődítmény volt ebben az időben. Haditettei miatt János Zsigmondtól megkapta Pocsaj várát, valamint Dobó István Bihar és Szolnok megyei birtokait is. Szabolcsban zálogba vétellel gyarapodott.

Első számú közellenség az udvarban

Nagyon rövid idő alatt, 1558 év elejére Némethi annyira megerősödött, hogy katonái Kassáig fosztogatták a királyi Magyarországot. Felégették és kirabolták a Habsburg párti főurak birtokait.

Nem csoda, hogy hamarosan első számú közellenség lett belőle az uralkodó és hadvezérei szemében, hiszen korabeli gerillaháborúja nagyon sok veszteséget okozott. Ezzel ellentétben Izabella királyné és Szapolyai János Zsigmond részéről egyre nagyobb tisztelet övezte a tokaji kapitányt.

Összehangolt támadás Némethi ellen

1558-ban Dersffy helyett Pethő János lett a kassai kapitány, aki Telekessy Imrével összehangolt támadásba kezdett Némethi ellen, melynek az lehetett az elsődleges célja, hogy Tokajt elvágják Némethi többi, szétszórtan elterülő birtokaitól, ezzel megakadályozva az ellátást, valamint megszüntessék a védőgyűrűt Tokaj körül.

Telekessy hadaival 1558. július 23-án felvonult Némethi ősi fészke, a kisméretű, jelentéktelen várral rendelkező Zétény ellen és lövetni kezdte a vár falait, amely nem állhatott ellen sokáig. Két nap múlva, 25-én a vár csekély őrsége jelezte, hogy megadják magukat, azonban ennek ellenére bosszúból levágták az összes katonát.

Telekessy 1558. szeptember hónapban saját hadaival a Zétényi sikert követően már a közeli Nagykövesd vára alatt állt, mely szintén csak egy kis földesúri erődítmény volt. A várat egyhetes ostromot követően foglalták el és rombolták le.

Innen Szerencs ellen vonultak volna tovább a hadak, amit egy nem várt, számukra örömteli esemény zavart meg. Hosszú nélkülözést követően egy évre visszamenőleg megkapták a katonák Ferdinándtól a zsoldjukat, melyet kiadósan és hosszasan meg kellett ünnepelni. Ezalatt azonban sikerült befejezni a szerencsi vár megépítését.

A szerencsi győzelem

Pethő János kassai főkapitány Bebek Györgyöt az ügynek megnyerve 1558 őszén német és magyar seregeikkel váratlanul ostrom alá fogták a szerencsi várat. A vár bevételén túl a fosztogatásé lett volna a főszerep, hogy a szüretből eredő bevétel ne Némethit gazdagítsa.

A várost feldúlva természetesen nagyobb mennyiségű borra tettek szert, amelyet az este során be is nyakaltak, így az őrszemek állítására kisebb gondot fordítottak.

Némethi Ferenc azonban a közeli Tokajban értesült a támadásról, illetve meghallották az ágyúk dörgését is. Némethi az éjszaka során 700 lovassal és 300 lóra ültetett gyalogossal útnak indult Szerencsre, ahova hajnalban érkezett meg. Azonnal megtámadta és véres küzdelemben szétverte a várat ostromló, éppen másnaposan ébredező sereget.

A csatában Bebek a homlokán, Pethő pedig – menekülés közben – a hátán sérült meg. A támadó tokaji csapatoknak Pethőt rövid időre sikerült is elfogni, da a Sáros megyei segédcsapatok bátorságának és közbelépésének köszönhetően megúszta a fogságot.

Némethi Szerencs alatt fényes győzelmet aratott a császári csapatokon, melyeknek az ágyúit is megszerezte. 

Ezt követően sokáig nem indítottak a császáriak újabb támadást Tokaj ellen.

A hadadi vereség

1561-ben Balassa Menyhért, Szabolcs vármegye leghatalmasabb ura - akinek unokahúga Némethi felesége volt – átállt Ferdinánd oldalára, ezért János Zsigmond háborút indított ellene, ahol egyértelműen számított Némethi segítségére.

A fejedelem elhatározta Hadad várának elfoglalását, ezért oda küldte az erdélyi seregeket, amelynek egyik fővezére Némethi Ferenc lett, a másik pedig Báthori István váradi kapitány, a későbbi fejedelem és lengyel király.

Némethi a tüzérségével megtámadta a várat, ami nem tudott ellenállni neki. Ezt hallván Balassa és Zay Ferenc összeszedtek 4000 válogatott katonát és azonnal a vár megsegítésére siettek.

Az erdélyi sereg ennek a duplája lehetett és Hadad várának tövében egy elsáncolt területen állomásozott, amikor odaértek Balassáék. Annak ellenére, hogy János Zsigmond azt az utasítást adta vezéreinek, odázzák el a harcot, az ellenség megjelenésekor Némethi azonnal kivezette saját csapatait a védett sáncok mögül és nyílt ütközetet kezdeményezett.

Ezt látva Balassa lovassága felismerve a kedvező lehetőséget, nekirontott az erdélyi csapatoknak, melynek során a román és szász gyalogosok megfutottak. A gyalogosok megingása miatt Némethi lovassága is elmenekült, közöttük Némethivel, aki a birtokában lévő Szentjobb várába húzódott vissza.

Bár a súlyos vereséget később mindenki Némethi Ferenc nyakába varrta, valószínűleg helytálló Német Csaba elmélete arról, hogy a két vezér egyformán felelős a kudarcért. Némethi ugyanis azonnal harcot akart kezdeményezni, szemben Báthorival, aki a kapott utasításnak megfelelően időt akart nyerni. Ezen összevesztek és Némethi a saját csapatait kivezette a sáncok mögül felsorakozva az ütközethez.

Ott anonban nem tudta a megfelelő hadrendet felvenni, mert Báthori késlekedett kivonulni. Ezt a bizonytalankodást vette észre Balassa és Zay, akik a fele akkora, de jól képzett sereggel azonnal elsöprő rohamot intéztek a sorait rendezgető erdélyi seregek ellen. Kortársai is megjegyzik Némethiről, hogy bátorsága és merészsége megkérdőjelezhetetlen volt, azonban legnagyobb hibájaként forrófejűségét emlegetik fel. Valószínűleg bizonyítani akarta János Zsigmondnak, hogy nem csak várak védelmében, azok megvívásában és rajtaütésekben jó, hanem nagyobb seregeket is megfelelően tud vezetni. Ezért aztán dicsőséglistájára be akart húzni egy nagyobb hadak közötti nyílt csatát. 

Elszigetelve

A vereséget követően Ferdinánd és János Zsigmond fegyverszünetet kötöttek, melyet Némethi nem érzett magáénak és a rá korábban is jellemző csipkedéssel folyamatosan űzte, zaklatta ellenségeit.

A legnagyobb problémát azonban az jelentette, hogy a tokaji uradalom Balassa és Zay átállását követően elszakadt Erdélytől, és szigetként létezett a Habsburgok vezette Magyar Királyságban.

Némethit a császár megbízásából megkörnyékezték, megpróbálták átállásra bírni, de ő ezekre a próbálkozásokra nemet mondott. Elszigetelődésének hatására Némethi minden eddiginél nagyobb építkezésekbe fogott és várat kezdett építeni pl. a Tokajjal szemközti Rakamazon.

1554 őszén Báthori István visszafoglalta Balassától Szatmárt, és Nagybányát. János Zsigmond ezen fellelkesülve 10 000 fős seregével nagyobb támadást intézett a Magyar Királyság ellen, melynek során csaknem Kassáig törtek előre az erdélyi seregek, visszatolva a határokat messze Tokaj mögé. Némethi így rövid időre fellélegezhetett. Az őszi kedvezőtlen időjárás miatt azonban János Zsigmond Kassa alól visszafordult, majd Tokajnál átkelve a Tiszán hazavonult.

1564-ben meghalt I. Ferdinánd, trónját I. Miksa foglalta el, aki rájött arra, hogy magyarországi csapataival nem fog eredményt elérni János Zsigmond ellen. Felismerése miatt 1564-ben megbízta a német területeken rendkívül sikeres, német származású hadvezért, Lazarus Schwendit az észak-magyarországi hadak vezetésével.

A feladat adott volt, a mellé adott 7000 német zsoldos segítségével szerezze vissza a magyar királyság részére a tiszántúli területeket. Schwendi első útja 1565-ben a megoldás kulcsát képező Tokajba vezetett……….

Ha tetszett az írás, kérlek oszd meg mással is!

Forrás:

Németh Csaba: Némethi Ferenc, Tokaj kapitánya (Sárospataki Füzetek 2005)

Tokaj Várostörténeti tanulmányok II.: Détshy Mihály: Tokaj várának története

Soós Elemér: A tokaji vár története

Wikipedia

Tokaji azon kevés váraink egyike, mely nem a Habsburgok magyarországi várromboló tevékenységének esett áldozatul, hanem II. Rákóczi Ferenc utasítására tették a földdel egyenlővé, miután 315 éve, 1704. január 9-én több hónapos ostromot követően elfoglalta.

A vár teljes megsemmisítése sajnos tökéletesen  sikerült,  napjaink-ban már csak néhány méternyi omladozó falszakasz emlékeztet rá a Bodrog partján.

A kezdetek....

A vár középkori magját képező öregtornyot 1388-ban kezdték el építeni, melyet a XV. század első felében a kor szokásainak megfelelően négyzet alakú kerítőfallal és vizesárokkal vettek körül. A falak sarkain körbástyákat építettek, valamint a keleti irányba nyíló kapu elé újabb falakat és két kis kaputornyot emeltek.

Mátyás idejében, majd azt követően is jelentősen megerősítették Tokajt. Ekkor a főbejárat átkerül a nyugati oldalra és az udvarban kötőfallal nehezítették meg egy esetleges betörés során a torony elfoglalását. Ekkor épült meg a keleti oldalon az az ötszögletes, a falazatból messzire kinyúló védmű, amely teljesen egyedivé tette a várat. A „Vasaló bástya” innentől pusztulásáig meghatározta a vár látképét.

Egy trónviszály kellős közepén

A mohácsi csatavesztést követő 150 évben Tokaj hadászatilag az egyik legjelentősebb erődítménnyé vált az országban.

1526. októberében a köznemesség itt jelölte királlyá Szapolyai Jánost, aki ezt követően 1527 és 1535 között 3 alkalommal ütközött meg I. Ferdinánd hadaival Tokajnál.

Szapolyai János, János Zsigmond, Izabella királyné és Bethlen Gábor többször is őrizték falai között a Szent Koronát. 

1556-ban Némethi Ferenc lett a kapitány, aki a vár történetének legjelentősebb parancsnoka volt. Némethi kinevezését követően a Habsburgok oldaláról átállt János Zsigmond pártjára és azonnal komoly építkezésekbe kezdett.

A Serédi Gábor által megindított erősítéseket folytatva a vár területét jelentősen kibővítette egy kőből készült külső várral, amelynek falait kisméretű ó-olaszbástyákkal és ágyúrondellákkal erősítette meg. A vár végül az 1565-ös nagy ostrom során került vissza Habsburg kézbe. A küzdelem során maga Némethi is elesett.

Az ország kapuja

Az ostromot követően a várat sietve kijavították, hiszen már a következő évben megkísérelte János Zsigmond visszafoglalni, eredménytelenül. Bocskai István 1604 és 1606 között csaknem két évig ostromolta Tokajt, melyet erővel nem, csak a védők kiéheztetésével sikerült végül bevenni. 

Eger eleste után Tokaj lett a kulcsa Észak-Magyarországnak akár a török hódoltság, akár Erdély irányából. Ebből adódóan a várat többször felmérték, javították, a nagyobb seregek befogadása érdekében Rakamaznál földsáncokat emeltek. 

A folyamatos harcokban, és a folyók áradásai nyomán leromlott várat az 1600-as években átépítették. Ennek során a külső kőfal megmaradt részeinek felhasználásával egy kőalapon nyugvó, gerendákból ácsolt, földdel töltött palánkvárat hoztak létre a külső vár nyomvonalán, mely jobban ellenállt az egyre fejlődő tüzérségnek.

A vár pusztulása

Az 1703 nyarán kirobbanó szabadságharc elején II. Rákóczi Ferenc gyors sikereket ért el, melynek során a Tiszántúl nagyobb részét el-foglalta, és 1703 augusztus elején már csak a jelentősen megerősített Szatmárban volt ellenség.

A várral azonban nem bírt a tapasztalatlan, rosszul felfegyverzett és sokszor fegyelmezetlen kuruc sereg. Mivel Szatmár ostroma nem haladt, Bercsényi szeptemberben seregével Tokaj alá vonult.

A kurucok érkezésének hírére a városban tartózkodó Montecuccoli lovasezredével együtt Kassára vonult vissza, a várban csak kb. 4-500 fős helyőrséget hagyott hátra.

Bercsényi nem rendelkezett megfelelő erővel a vár bevételéhez, de az onnan kiszökő katonák és a helyiek lelkesedése magával ragadták. Erősítésre nem várva belekezdett az ostromba, noha 3 kis űrméretű ágyún, és az azokhoz való 2 mázsa lőporon kívül semmilyen ostromfelszerelése nem volt. Az irányítása alatt álló sereg ahhoz sem volt elég, hogy a várat körülzárják.

Közben a szatmári vár ellen vezetett újabb sikertelen támadást követően, október 8-án Bercsényi biztatására Rákóczi 2000 lovassal és 2000 gyalogossal Tokaj felé indult, Szatmár elfoglalását pedig Sennyey Istvánra bízta.

A fejedelem október 14-én Tiszalúcnál kelt át a Tiszán, hogy aztán néhány nap múlva csatlakozzon a Tokaj alatt táborozó Bercsényihez.

A tokaji erődítmény ekkor egy külső és egy belső várból állt. A belső rész kőből épült, de az öregtorony már nem létezett ebben az időben. Nem volt meg a belső vár négy kerek bástyája közül a délnyugati sem, melyet az 1565-ös nagy ostromot követően nem állítottak helyre. Állt viszont keleti irányban a különleges kialakítású Vasaló bástya.

A külső képet ekkor már inkább gerendákkal megerősített földsáncok jellemezték, melyben megtalálhatóak voltak a Némethi  Ferenc által épített kőfalak maradványai is.

A vár legnagyobb erősségét a folyók jelentették, amelyek szinte kizárták a rajtuk keresztül történő támadást. Mivel ezek természetes vizek, lehetetlen volt lecsapolásuk, vagy az elterelésük. Az 1565-ös ostrom azért lehetett sikeres, mert télen zajlott, amikor a folyók befagytak.

Tokaj vára a Bodrogzug felől volt gyengébb, ugyanis onnan csak egy mesterséges árok, a Kis-Bodrog védte. Valamelyest támadható volt még a Bodrog irányából is, mely a Tiszától jelentősen keskenyebb folyó.

Mivel II. Rákóczi Ferenc naplót vezetett és rendszeresen készített feljegyzéseket, a tokaji ostrom részleteit tőle ismerjük a leghitelesebben.

Rákóczi tisztában volt azzal, hogy tapasztalatlan seregével nem sok esélye van bevenni a kellően megerősített, mindenféle hadfelszereléssel jól ellátott várat, amelyet legalább 400 jól képzett katona védett. Saját bevallása szerint leginkább azért vonult Tokaj alá, mivel a város az addig általa elfoglalt terület közepén feküdt, és innen jobban tudta irányítani az ország más részein harcoló csapatait.

Megérkezését követően Rákóczi a hegyről megtekintette a várat, valamint a kuruc csapatok elhelyezését.

Ezt követően az „állítólagos ostromot" igen furcsának találta. Hadvezérei ugyanis alapvető hibákat követtek el a hadmozdulat megkezdése során.

Bercsényi a rendelkezésére álló 3 db. kis űrméretű tábori ágyút a hegy tetején sáncoltatta el, onnan lőtték a várat, melyben gyakorlatilag semmilyen kárt nem tudtak okozni a távolság miatt.

A vár főbejárata a város felé nyílt, az Új és a Merítő bástyák között, melyet a Bodrog innenső partján egy sánc védett. Ezeket a sáncokat még az 1660-as években építették a Bodrog és a Kis-Bodrog partjára a kapuk védelme érdekében. Rákóczi azt tapasztalta, hogy a város felőli sáncot 30 várbeli katona őrizte, akik onnan ki-kitörve zavarták és folyamatosan megugrasztották a tapasztalatlan kurucokat.

A legnagyobb hiba azonban az volt, hogy Bercsényi a rendelkezésre álló katonákat csak Tokaj városa felől állította fel.  Így aztán a várbeli katonaság a Bodrogköz felé zavartalanul járhatott ki és be, ezúton biztosítva a folyamatos élelmiszerellátást, mivel elhajtották a bodrogközi települések jószágállományát.

Rákóczi ennek megszüntetése érdekében hidakat veretett a Bodrogon és a Tiszán, majd hadainak egy részét a túlsó partokra küldve teljesen körülzárta a várat.

Az ostromgyűrű bezárásával a védők visszavonták katonáikat a sáncokról.

A kurucok tudták, hogy a vár hagyományos támadása esélytelen, ezért a fő taktikát a védők elszigetelése, kiéheztetése, vagyis a kivárás jellemezte.

Rákóczi visszaemlékezései alapján a vár a Bodrogzug felől volt a leginkább sebezhető, mivel onnan csak egy szárazárok és cölöpök védték. (Vélhetően a száraz időjárás miatt azon az éven a Kis-Bodrog kiapadt).

A terv az volt, hogy a külső vár felégetésével meggyorsítják a folyamatokat és megadásra kényszeríthetik a védőket, ugyanis a palánkvár udvarán tartották a jószágokat és az élelmiszer nagy részét.

A várat védők is tisztában voltak azzal, hogy eredményesen leginkább a Bodrogzug és a város felől támadhatók, ezért az erők jelentős részét oda koncentrálták. 

Rákóczi tudta: a sikeres ostrom előfeltétele, hogy a kis létszámú védősereget megosztva minden irányból támadást indíthassanak. Ehhez az kellett, hogy a folyók befagyjanak, mint ahogyan 1565 telén is.  1703 tele azonban enyhe volt, az év végéig sem a Tisza, sem a Bodrog nem fagyott be.

Január elején aztán megjött az áhított hideg, a fagy olyan erővel tört a településre, hogy Rákóczi elmondása szerint egyetlen nap alatt befagytak a folyók és a következő napon a jég annyira megvastagodott, hogy támadást intézhettek a vár ellen.

A szigeten tartózkodó 400 védő nyilvánvalóan csak a vár egyik oldalát tudta hatékonyan megvédeni. A terv az volt, hogy a kuruc sereg minden oldalról egyszerre támadja meg az erődöt a védők erejének megosztása céljából, azonban az ostromlók zöme a szárazföld, vagyis a Kis-Bodrog felől fejt ki nyomást.

A folyók felőli támadásnak csak színleltnek kellett lennie. Rákóczi kijelölte a tiszteket, hozzájuk csapatokat rendelt és tisztázta a feladatokat, majd megindult a vár elleni első roham. A kuruc sereg katonái bátran viselkedtek, és a támadás alkalmával sokan a tiltás ellenére felmásztak a folyók felőli oldalon a sáncokra, akiket így a várbeliek könnyűszerrel lelőttek.

Az elszenvedett veszteségek hatására a színlelt támadást végrehajtók gyorsan visszavonultak a falak alól, ezáltal rontották a valódi támadást folytató csapatok esélyeit, ugyanis az őrség oda tudta koncentrálni az erőket.

Ennek következtében az első támadás kudarcba fulladt.

Rákóczi később úgy vélekedett, hogy az egyébként bátran harcoló katonái elfoglalhatták volna a külső várat, ha a színlelt támadásban részt vevő egységek fegyelmezettebbek és tovább kitartanak.

A védők is érezhették, hogy az első roham alkalmával majdnem elbukták a várat, mert a második támadás előkészületeit látva alkudozásba kezdtek, és 1704. január 9-én szabad elvonulásért cserébe megadták magukat.

Az őrség királyhoz hű része a megegyezés értelmében elvonulhatott  Pestre, míg többen (vélhetően inkább magyarok) Rákóczihoz pártoltak. Az ostromlók a várban nagyon sok ágyút zsákmányoltak, melyeket aztán Eger ostrománál használtak fel.

A vár elfoglalását követően Rákóczi a csapatait téli szállásra vitte Miskolcra, a tokaji vár összes hadfelszerelésével együtt. Az egyik „leromlott”, 11 mázsás törzságyút Miskolc városának adományozta, melyből az eklézsia harangot öntetett.

Tokajban Gencsi Zsigmond lett a vár parancsnoka. A fejedelem aztán 1704. október 8-án kelt levelében megparancsolta Zemplén vármegyének, hogy a tokaji várat „hányják szét”. A munkálatok elvégzésével intézőjét, Patay Sámuelt bízta meg, aki Zemplén lakosságát igénybe véve a feladatot elvégezte.

1705 április 9-én azt írta Tokajból, hogy a várat lerombolta és igaz, hogy még a folyók vizét rá kellene ereszteni, de pihenés céljából a „szegénységet”, vagyis a munkásokat eleresztette.

Sajnos ez a mozzanat sem maradt el, és az 1705 tavaszán levonuló árvizet egy árok ásásával egyszerűen bevezették a várba, ahol a természet befejezte az emberek által megkezdett munkát és  tökéletesen elpusztította a maradványokat is.

A kővár lerombolt építőelemeit Patay Sámuel gróf felhasználta a Taktabájon épülő Patay kastélyhoz, valamint ezekből a kövekből épült meg szintén Taktabájon a református templom.

A vár azonban nem szűnt meg teljesen, a tokaji lakosság a megmaradt kövekből az egykori erőd helyén házakat épített magának. Volt olyan időszak, amikor száznál is többen éltek a „várban”, ahogyan a helyiek nevezték a településrészt.

Az erődítmény utolsó maradványait végérvényesen a Tisza tűntette el, amikor 1959-ben átadták a tiszalöki erőművet, amely Tokajnál 4 méterrel emelte meg a folyók vízszintjét.  

A vár feltárása a miskolci Herman Ottó Múzeum jóvoltából, Makoldi Miklós régész vezetésével 2007 óta folyik. Mivel a szigetre híd nem vezet, a rom meglátogatása nehézkes. A Tokaji Múzeum jóvoltából azonban évente két alkalommal - a június első hétvégéjén megtartott Bornapok, valamint az október első hétvégéjén megrendezett Szüreti Napok alkalmával - csónakokkal átszállítják az érdeklődőket a szigetre, ahol Makoldi Miklós régész vezetésével ismerhetik meg a vár maradványait és kaphatnak bepillantást az feltárás folyamatába.

Ha tetszett az írás, kérlek oszd meg másokkal is!  

Forrás:

Soós Elemér: A tokaji vár története

Borbély Andor: Adatok Tokaj vára helytörténetéhez

Takács Tibor: A tokaji vár  (Új Honvédségi Szemle 2005)

Wikipedia

A történelem során számos seregnek beletört a foga Nagyvárad ostromába, és nem sikerült a várat lerombolnia Nicolae Ceausescunak sem, pedig megpróbálta. Bár a diktátorra a vár semmilyen veszélyt nem jelentett, mégis elrendelte, hogy a közel ezeréves erődítményt a földdel tegyék egyenlővé.

Jobb belátásra csak kényszerűségből tért, amikor tájékoztatták a tekintélyes kiterjedésű vár teljes elbontásának költségeit illetően. Az óriási összeg láttán megijedt, hogy talán nem jutna aranyborítás 60 szobás házának minden helyiségébe, így aztán megelégedett azzal, hogy a várat gótikus panel stílusú sokemeletes tömbházakkal építették körbe, ne láthassa senki.

Nagyvárad a történelem során minden korban és minden államalakulat életében fontos szerepet töltött be.

Szent László városa

Szent István a közeli Biharon hozta létre a 10 püspökség egyikét. Magát Váradot Szent László király alapította, akihez a város ma is ezer szállal kötődik. Az ország három részre szakadását követően Erdély központja volt, ma pedig a Partium fővárosa.

A várost alapító Szent László királyunkat 1095-ben bekövetkezett halálát követően saját kívánsága szerint Váradon temették el a székesegyházban. Mivel július 29-én Zólyomban halt meg, a nagy melegre való tekintettel az a döntés született, hogy a királyt Székesfehérváron temetik el. A holttest szállítása közben, az esti pihenő alatt azonban eltűnt a szekér, amelyre a király földi maradványait tették.

Lett is nagy futkosás, keresés! Legnagyobb megdöbbenésükre a váradi úton találták meg a szekeret, melyet azonban nem lovak húztak, hanem angyalok taszigáltak Várad irányába a király és Isten akaratának megfelelően. Az ilyen és ehhez hasonló meséket nem a bor mámorában találták ki a korabeli történetírók, hanem László király szentté avatását támogatták meg vele, aminek ugye egyik kritériuma a csoda.

A valóságban azonban Lászlót halála után Somogyváron temették el, Váradra csak 1134 után szállították a holttestet. Az általa alapított székesegyház kriptájába pedig csak a testét helyezték, melyről a fejet leválasztották, hogy vallási tisztelet tárgyává tegyék. A koponyát előbb egy fából készült ereklyetartóba tették, mely egy 1406-os tűzvész során elpusztult, de a koponya épségben maradt.

Ezeknek a csontoknak igen nagy szerepe volt a továbbiakban a város életében, hiszen Várad a középkori igazságszolgáltatás egyik központja volt, ahol a bírák az erkölcsös, törvényeket alkotó Szent László ereklyéire tettek esküt. A városnak joga volt istenítéletet, pl. tüzesvas-próbát tartani, vagy kínvallatásnak alávetni a perbe fogott személyeket ilyen, és ehhez hasonló eszközökkel: 

A ma is ismert hermát Zsigmond uralkodása alatt készítették. Az ereklyét azonban az 1600-as évek elején a török veszély miatt elmenekítették Váradról, és a mai napig Győrben őrzik. A váradiak nagy keserűsége, hogy a török vész elmúltával visszaigényelték ugyan szent királyuk koponyáját, de azt nem, csak egy kis darabkáját kapták meg, melyet azóta is féltve őriznek.

Lászlót halála után csaknem 100 évvel, 1192-ben avatták szentté. Ennek nagy szerepe volt a város és a vár további fejlődése szempontjából, mivel zarándokok tömegeit vonzotta Szent László földi maradványa.

Szent Lászlóban minden megvolt, amit a középkori emberek elvártak egy nagy uralkodótól. Bár hatalmának  legitimitása kérdőjeles volt, ezt ellensúlyozta azzal, hogy személyisége abszolut alkalmassá tette uralkodásra.  Intelligens, erősen vallásos, könyörületes király volt, aki sorban vívta a győztes csatákat, melyekben megmutatkozott személyes bátorsága is.  A leírások szerint több, mint egy fejjel kimagaslott kortársai közül, ezért Isten atlétájának is nevezték.  A lovagkirály kultuszának hozadéka lett, hogy a későbbi királyok és feleségeik körében divat lett a vár közepén álló székesegyházba temetkezni.

Biztosan itt temették el többek között Károly Róbert feleségét Beatrix királynét, Luxemburgi Zsigmond királyt és lányát, Mária királynőt. Ez utóbbi azért is igen jelentős tény, mivel Luxemburgi Zsigmond az egyetlen német-római császár, aki nem német földön van eltemetve. A történészek azt mondják, hogy valószínűleg itt temették el II. András, II. Endre és IV. László királyokat is.

A vár török kézre kerülését követően azonban a királysírokat kifosztották, a csontokat szétszórták, majd a XVII. században Bethlen Gábor utasítására lebontották a monumentális székesegyházat is úgy, hogy nyoma sem maradt.

Az elmúlt időszakban végzett ásatások és a palotaszárny feltárása során kerültek elő a székesegyház alapjai a sírkamrákkal együtt, melyet láthatóvá is tettek a látogatók számára.

Várad központi szerepe miatt várát évszázadok alatt az ország egyik legerősebb erődítményé fejlesztették. Ez a munka olyan eredményes volt, hogy csak igen ritkán cserélt erővel gazdát, pedig kísérletek bőven akadtak.

A vár napjainkban

Nagyvárad vára a település központjában, a Sebes Körös partján fekszik sokemeletes panelházakkal körülvéve. Az elmúlt évszázadokban sokszor átszerkesztett épületre manapság inkább az erőd elnevezés illik, a középkori várat inkább csak nyomokban véljük felfedezni.

Az építmény alakját a külső vár határozza meg, amely ötágú csillagot formázva olyan, mint egy gigantikus teknősbéka. Az ötszög alakú külső vár minden csúcsán egy-egy óriási méretű új-olasz, vagy más néven fülesbástya található.

A várudvar közepét a templomot is magába foglaló teljesen zárt, ötszögletű, kétemeletes palotaszárny uralja, melyet a közelmúltban újítottak fel.

A külső vár udvarán különböző gazdasági épületeket találunk. A vár külső falait a várárok övezi, melyet napjainkra teljesen feltöltöttek és jelentős részén parkot alakítottak ki. Az árok szintén csillag alakú, nagyjából mindenhol 50 méter széles sávban követi a várfal alakját. A várba két kapun lehet bejutni.

A főbejárat a nyugati oldalon, a belváros és a toronyházak irányából nyílik a Bethlen bástya és a Csonka bástya között. Ehhez a bejárathoz a panelházak tövéből a várárkon átnyúló vasszerkezetű, faborítású híd vezet.

A másik kapu a keleti oldalon a Sebes-Körös felől nyílik az Aranyos és a Veres bástyák között, ahol a kapu két oldalán egy-egy kisméterű tó illusztrálja az egykor mély vízzel borított várárkot.

A vár udvarán található valamennyi épületet nagyon szépen restaurálták, a külső vár udvarát pedig gránit kockakövekkel burkolták le, ahol a középkori vár egykori falainak helyét más, világosabb színű burkolattal jelölték. A korábbi falak itt-ott testet is öltenek és csekély mértékben kiemelkednek a talajszintből.

A középkori erődítmény nagyobb kiterjedésű volt a jelenlegi palotánál. Bár a várat megnyitották a nagyközönség előtt, még nincs teljesen kész, hiszen az udvaron álló épületek egy része még nem üzemel, kialakítása alapján zöméből vendéglátó hely lesz. A főbejárattól balra viszont már működik egy étterem-kávézó, ahol népviseletbe öltözött kiszolgálók várják a vendégeket. Az egység nagyon modern és igényes kivitelű, ami egyértelműen megmutatkozik az árfekvésen is. Két – egyébként finom - presszókávé áráért a városban 3 kiadós mics menüt adnak, amivel jól lehet lakni.

A felújítás sajnos a külső vár falazatára nem terjedt ki. A kőalapra, téglából épített várfal egyes szakaszai nagyon rossz állapotban vannak. Az olaszbástyákra jellemzően azok belső oldala az ágyúkazamaták kivételével földdel vannak feltöltve, mint ahogyan a bástyákat összekötő falak belső oldalán is földtöltés, vagy épületek húzódnak végig. Ide nem lehet felmenni, ezek a részek gazosak, törmelékesek, rendezetlen állapotban vannak.

Az egykor 8-10 méter magas falak ma jelentősen alacsonyabbak, ugyanis a várárkot teljesen feltöltötték, a jelenlegi talajszint jócskán a korábbi vízszint felett van. Az egykor magasban lévő hatalmas ágyúnyílások sokszor alig 1,5-2 méterre vannak a talaj felett.

A várat övező egykori várárok helyén óriási park található, melyen végigsétálva – kell hozzá idő – kettős érzésem támadt. A nyugati bejárattól balra elindulva szépen gondozott park tárul fel, melynek állapota továbbhaladva egyre romlik. A Királyfia bástya környékén még létezik a park, de a fű már kiégett, majd a Bethlen bástya felé haladva elég rendezetlen körülmények uralkodtak.

A külső várba való belépésért nem kell fizetni. A teljesen felújított palotaszárnyban alakították ki a vármúzeumot, amiben ugyan korabeli tárgyakat nemigen találunk, cserébe viszont kapunk egy mai kornak megfelelő, érdekes és nagyon szépre megálmodott múzeumot. Az épületben magyarul is feliratoztak mindent, aminek ugyan természetesnek kellene lenni, de szlovákiai tapasztalataim alapján nagyon örültem neki. 

A belépő nevetségesen kevés, a felnőtt mindössze 5 Lei, ami 350 Ft-nak felel meg. A nyugdíjas jegy 140 Ft. Ettől ma már mindenhol többet kérnek a mosdóhasználatért is.

Ha már mosdó, akkor azt is meg kell említeni, hogy a várban több helyen is kifogástalan és tiszta mosdók állnak rendelkezésre ingyen.  

A palota földszinti részeit nagyon leleményesen úgy oldották meg, mint amikor robbantott képet készítenek pl. egy hajóról, vagyis látjuk a külsejét, de belelátunk a belsejébe is anélkül, hogy belemennénk. Így aztán a folyosó és a szobák egy részének a padlózatát felbontották és láthatóvá tették a középkori sírfülkéket, vagy az egykori székesegyház alapjait.

Az alagsor boltíves helyiségeiben kapott helyet a lapidárium, ahol szintén a székesegyház és a középkori vár feltárás során előbukkant köveit mutatják be. Természetesen kiállították az felújítás során előkerülő korabeli maradványokat, régészeti leleteket, használati tárgyakat is.

Az emeleti kiállítóhelyiségekben különböző tematikus, többségében helytörténeti, illetve főleg vallási témájú kiállítások voltak.

Szerencsések voltunk, mert látogatásunk alkalmával a múzeum helyet adott egy Salvador Dali, Marc Chagall és Giorgio de Chirico kiállításnak is. Igaz, ide külön belépőt kellett váltani.

A palotaszárny belső udvara még szintén félkész állapotban volt, burkolásra várva.

A vár története

A keletkezésének pontos idejét nem ismerjük, de a Körös partján emelkedő alacsony dombon már a XI. században állt egy kisméretű templomvár, mely a székesegyház és a hozzá tartozó épületek védelmét szolgálta. Amikor László herceg lett a bihari dukátus ura, fejleszteni kezdte a várat. Már királyként, a kunok 1091-es betörését követően prépostságot alapított, melynek első püspöke a későbbi Könyves Kálmán király lett.

Az akkori vár közepét a Szent László által alapított székesegyház foglalta el, egy 3 hajós, román stílusban épült monumentális bazilika. Ennek mérete 60x25 méter volt. 

A székesegyház köré épített várat 1241 tavaszán a tatárok elfoglalták és feldúlták, a falak nem tudtak ellenállni a kőhajító gépeknek és az egyik oldalon leomlottak.

A tatárok elvonulását követően a vár és a székesegyház újjáépítését Vince püspök kezdte el 1244-ben. A helyreállítási munkálatok a XIII. század második felében folytatódtak. A székesegyházat 1342 és 1370 között csúcsíves, gótikus csarnoktemplommá alakítottak. Méreteit jól jellemzi, hogy kb. 70 méter hosszú lehetett.

1360 és 1370 között a székesegyház előtt felállították István, Imre és László királyok szobrait, melyet a kor híres szobrászai, a Kolozsvári testvérek faragtak. A kompozíciót 1390-ben Szent László lovasszobrával egészítették ki.  A lovasszobor aranyozott volt, és a lovagkirályt nyugodtan lépkedő lován, fején koronával, kezében csatabárddal ábrázolta.  A váradiak abban az időben komolyan hittek abban, hogy a 3 szent király szobra minden bajtól megvédi őket. 

1660-ban, a török ostromot megelőzően a helyiek közül többen hallani vélték, hogy Szent László lova felnyerített, mindezt kedvező előjelnek vélték. 

A székesegyházat egy mindössze 580-600 méter kerületű 1 méter vastag szabálytalan fal vette körül úgy, hogy az egyik falát a püspöki palota adta, vagyis annak fala beleilleszkedett a külső védelmi vonalba. A váron belül szintén falakkal elkerített volt a püspöki palota udvara, vagyis ez egy második védelmi vonalat jelentett.

A vár körfalát időnként bástyák szakították meg, melyek a korabeli ábrázolások alapján kezdetben kör alakúak, később négyzet alaprajzúak voltak.

Mivel a vár nem közvetlenül a Körös partján állt, ezért mély árokkal vették körül, amelybe a Sebes- Körös vizét engedték. A víz lecsapolása a déli oldalon a Pece patakba történt.

Várad igazi fénykorát a Hunyadiak alatt élte. Vitéz János püspöksége alatt (1445-1466) folyamatos építkezések folytak a várban és azon kívül is. A jelentős mértékben megerősített középkori erődítményt Mátyás király távollétét kihasználva 1474-ben az országba betörő Ali szendrői bég ostrom alá vette, de nem tudta bevenni.

A törökök távozását követően a várat azonnal kijavították és jelentősen megerősítették, új falakat, tornyokat építettek. Nem sokkal később, az 1514-es Dózsa György féle felkelés idején a keresztes hadaknak sem sikerült megvívni a várat és a felmentő sereg közeledésének hírére elálltak a további harctól.

A mohácsi csatavesztés és az ország három részre szakadását követően Várad lett Erdély központja, itt tartotta János király az udvarát és itt köttetett meg Ferdinánddal a váradi béke is.

1557-ben Varkoch Tamásnak az erdélyi hadakkal csak 9 hónapnyi ostrom után sikerült elfoglalni a várat.

Az erdélyi fejedelmek a XVI. század elején rájöttek arra, hogy az elavult, középkori elképzelések mentén, középkori fegyverek ellen épített vár toldozása nem jelent megoldást a tűzfegyverek elleni harcban. Emiatt a kor várépítészetének csúcsát jelentő itáliai mestereket hívtak segítségül, hogy tervezzék meg az erődítmény megerősítését.

A megoldás nem a vár átépítése lett, hanem a középkori várat meghagyva, köré szándékoztak építeni egy modern, ötszögletes, sarokbástyás várat. Az építkezés 1569-70 környékén kezdődött. Előbb felépítették a Királyfia és a Csonka bástya egy részét. Ez utóbbinak valószínűleg azért lett Csonka a neve, mert az építése egy időre félbemaradt.

Az Aranyos bástya építése 1572-ben kezdődött, azonban a törökök tudomást szereztek Várad nagyarányú erősítéséről és nemtetszésüket fejezték ki. Ez abban nyilvánult meg, hogy a szultán konkrétan az Aranyos bástya építésének leállítását követelte, mivel az szerinte félelmet ébreszt a környező kisebb török helyőrségek katonáiban.

A vár modernizálása 1596-ban fejeződött be. Ekkor az erőd kettős képet mutatott. A belső vár középkori eredetű volt, közepén a székesegyházzal és a püspöki palotával, a külső vár pedig modern, öt fülesbástyával ellátott komoly építmény.

Ebben a korszakban a Csonka, az Aranyos, a Veres és a Királyfia bástyák már a mai formájukban álltak, ellenben a későbbi Bethlen bástya még csak földsánc volt. Ez az állapot látható több korabeli képen.

A vár kapitánya ebben az időszakban az egykorú írások alapján átlagban 800 gyalogos és 800 lovas katona felett rendelkezett.

Éppen csak elkészült a vár erősítése, amikor 1598-ban alig 2000 várvédő verte vissza a török Omer pasa Várad ellen vonuló 50 000-es tatár seregét Király György és Nyáry Pál vezetésével. Az ostrom rövid volt, de heves: a törökök a Csonka és a Királyfia bástyát felrobbantották, de a várat nem tudták elfoglelni.

1604 és 1606 között Bocskai István hajdúi fogták körbe Váradot és csak úgy sikerült bevenni, hogy kiéheztették a védőket. Az egymást követő két nagy ostrom után viszont a korabeli leírások alapján a székesegyház csupa ágyúgolyó ütötte lyuk volt. Csoda, hogy össze nem borult.  

A középkori belső vár pusztulása azonban nem külső ellenség rovására írható.  1616-ban kezdődött, amikor Bethlen Gábor elrendelte az ideiglenesen megépített földbástya téglából való átépítését. Mivel a munka vontatottan folyt, a fejedelem sürgetésére Rhédey Ferenc várkapitány az egyébként is rossz állapotban lévő székesegyházat lebontatta és a köveit az új, hatalmas méretű bástya falaiba építtette. A székesegyház utolsó maradványai a Bethlen és a Királyfia bástyák közötti kötőfal alapozásába kerültek 1618-ban.

A belső vár szintén Bethlen Gábor uralkodása alatt szűnt meg.  A fejedelem ugyanis elhatározta, hogy a középkori várat lebontva egy olyan palotát épít az udvarra, ami ötszögletű lévén illeszkedik a külső vár formájához. Így aztán az egykori vár kettős falait néhol felhasználva megépült a jelenleg is ismert ötszögletű belső palotaszárny.

Az új épület kisebb lett a helyén korábban állt középkori várnál, mivel a palota külső kerülete mindössze 360 méter, szemben a korábbi vár 600 méteres kerületével.

A palotaszárny építése 1648 körül fejeződött be, viszont várjellege 1782-ig megmaradt.

Az újabb ostrom 1658 őszén következett be, amikor a várat egy török, tatár és moldvai hadakból álló sereg fogta ostrom alá, de egy hónap alatt a harc be is fejeződött anélkül, hogy a várat elfoglalták volna.

Az 1660-as ostrom előtt az egyik török krónikás azt írta Váradról, hogy az Erdélyország legerősebb vára. Elmondása szerint falai vastagak, erős alapokon nyugszanak, a várárok pedig 120 lépés széles és olyan mély a vize, hogy egy gálya is elközlekedhetne benne.

A vár óriási véráldozatok és árulás révén jutott végül Ali pasa 60 000 fős seregének a kezére 1660 augusztus 27-én. A 850 fős helyőrség maradványa végül a kilátástalan küzdelmet feladta és a várból elvonult. Mindössze kb. 300 védő élte túl a harcot. Az ostrom legalább olyan heroikus küzdelmet hozott, mint amit korábban Egernél tapasztalhattak. A vár pusztulását egy helyi nő okozta, akinek férje korábban az erőd kiépítésén dolgozott. A nő – fia elengedésének fejében -elmondta a törököknek, hogy hol van az egyetlen hely, ahol a várárok vizét maradéktalanul le lehet engedni.

1664-ben Rákóczi László, majd 1689-ben Bádeni Lajos próbálta visszafoglalni a megszállóktól, sikertelenül.

Váradot a törököktől 1692-ben, közel kétévnyi ostromzár után Heister tábornok foglalta vissza. Mint utóbb kiderült, a törökök erejük és készleteik alapján még nagyon sokáig kitarthattak volna.

II. Rákóczi Ferenc 1703 és 1706, majd 1708 és 1710 között tartotta blokád alatt Váradot, de bevenni nem sikerült. Igaz, a fejedelem nem is sikeres ostromairól volt híres.

Az 1848-49-es szabadságharc alatt ismét fontos szerepet kapott a vár. Mivel közel volt a Debrecenben működő kormányhoz, a várban fegyver- és lőszergyártás folyt a harcoló csapatok számára.

A fotóra kattintva galéria nyílik

Nagyvárad XVI. század végén átépített, modernizált vára olyan mestermű, melyet gyakorlatilag lehetetlen volt bevenni abban az esetben, ha megfelelő élelmiszertartalékokkal és kellő létszámú (2-5.000 fő) katonával volt felszerelve. 

Azt gondolom, hogy az erőd igazi várbarátoknak már most is bakancsilstás kell, hogy legyen. 

Amennyiben tetszett az írás, kérlek oszd meg másokkal is!

Forrás: 

oradea.travel.hu

Akadémiai értesítő 43. kötet. (1933) Gyalókay Jenő: Nagyvárad középkori vára

Bunyitay Vincze: Nagyvárad a török-foglalás korában (1660-1692) Budapest, 1892

wikipedia

varak.hu

Ugyan november eleje számomra már kívül esik a vártúra szezonon, azonban a nyárias idő, a jó levegő utáni vágy, és a lehetőség, hogy az őszi szünetben kiragadjam 10 éves fiamat az internet sötét erőinek karmaiból egy utolsó kirándulásra sarkallt. De mi az, amit még nem láttunk, ami egy napba belefér és amit sokáig fogunk emlegetni? 

Nagysáros - Velky Saris - Castrum Sarus

Sok-sok évvel ezelőtt, rendszeresnek mondható buszos lengyelországi kirándulásaink alkalmával mindig az eperjesi Tesco-nál álltunk meg pihenni egyrészt a mosdó miatt, másrészt pedig mert itt volt az út fele és ki kellett nyújtóztatni elgémberedett tagjainkat.  Már ekkor kiszúrtam magamnak a várostól északra található hegyet, melyet a természet várépítésre teremtett.

A hegy csúcsát borító erdő körvonala néhol kicsit szögletes volt, ezért útitársaimat folyamatosan arról kérdeztem, hogy ők is látnak-e romot a hegy tetején, vagy csak én látok mindenbe várat.

Évekkel később, - amikor már tervezetten túráztam várakhoz – vált bizonyossá, hogy jól gondoltam, és az Eperjestől északra fekvő Nagysáros melletti hegy tetején valóban építmény bujkál. 

Nem is akármilyen, hanem a maga 4,5 hektáros alapterületével a királyi Magyarország egyik legnagyobb erődítményét tisztelhetjük benne, 570 méter magasan!

A méreteit jól érzékelteti, hogy alapterülete nagyobb a budai várnál és csak alig marad el a közeli Szepes várától. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért kellett egymástól alig 40 km távolságra felépíteni az ország két legnagyobb erődítményét.

De miért ekkora?

1442-ben meghalt Albert király, akinek felesége, Erzsébet a születendő gyermeküket szerette volna a trónra ültetni. Az ország főurai, köztük Hunyadi Jánossal azonban olyan felnőttkorú királyt láttak volna szívesen a trónon, aki megfelelően fel tud lépni a török terjeszkedés ellen.

Habsburg Erzsébet ekkor fia trónigényének védelme érdekében behívta az országba Jan Giskra cseh zsoldosvezért és harcedzett katonáit, akiket a Felvidéken telepített le, elvágva ezzel egy esetleges lengyel trónkövetelő útját az ország felé. A Nyitra és Kassa környékére behívott cseh husziták azonban hamarosan a Felvidék legnagyobb részét az uralmuk alá hajtották. Nem csak várakat foglaltak el, hanem az elhagyott erősségeket felújították, és újakat is emeltek.

Giskra zsoldosseregének esett áldozatuk Sáros vára is, melynek ekkor még csak a kisméretű, belső vára létezett.

A várat a csehek 1441 és 1461 között uralták, és ők építették ki a hatalmas méretű külső várat, amely elfoglalta az egész hegytetőt.

Az építkezés oka a huszita harcmodorban keresendő.

Ennek alapját pedig a harci szekér adta, amely a középkorban nem úgy nézett ki, mint az ókori idők harceszközei. Ezek a szekerek inkább a mai tankok elődjei voltak, vagyis hatalmas, erős deszkapalánkokkal védett szekerek, melyeket rendkívül rövid idő alatt bárhol szekérvárrá láncoltak össze.

Egy szekeret 4 vagy 6 ló vontatott és kb. 20 jól felfegyverzett katona foglalt rajta helyet. A harcmodor jelentős újítása a nagy tűzerő és a védelem volt. Egyes szekereken kisebb ágyúk is helyet kaptak, de volt rajtuk több számszeríjász és puskás katona is, akiket fejszés és cséphadarós harcosok egészítettek ki.

Ebből látható, hogy a megerősített szekerekre törő ellenséget már a fedezék mögül, a tényleges harcérintkezés megkezdése előtt megtizedelték. Ez a harcmodor a korabeli Európában annyira sikeres volt, hogy a husziták képesek voltak legyőzni az övékénél sokkalta nagyobb seregeket is. A harceljárás kifejlesztője,  Jan Zizka 1420-ban 12 szekerével és 400 emberével 5000 fős, nehézlovasokból álló királyi sereget vert szét. A huszita harcmodor brutálisan eredményes volt és nagyon sokáig nem találták meg a hatékony ellenszerét. 

A korabeli magyar várak még többnyire egy öregtoronyból és a köréjük húzott kerítőfalból állt, melyeknek udvarán néhány tyúkon kívül semmi sem fért el. A husziták óriási méretű és jelentős számú harci szekere, nem beszélve a szekerenkénti 4-6 lóról nagyon nagy helyet igényelt. Ezért aztán a Sároson töltött 20 év alatt az 50x32 méter alapterületű várat egy külső vár építésével 4,5 hektárosra növelték.

A külső vár fala nem volt különösebben magas és vastag sem, azonban a szekereknek és az állatoknak megfelelő védelmet biztosított.

Sáros vára napjainkban

Az egykor szabad királyi városi ranggal rendelkező, ma közel 100.000 lakosú Eperjes városfalai ugyan nem maradtak meg, de a környező hegyekben 6 vár maradványai lelhetők fel, melyek közül egyértelműen Nagysáros a legjelentősebb.

Az 5300 fő lakossal rendelkező Nagysárostól északnyugatra terül el az 570 méter magas Várhegy, melynek aljában zúzott kővel borított parkoló van.

Innen jól kiépített, zömében betonnal és aszfalttal burkolt gyalogos szerpentin vezet a tetőre. Mivel a város 281 méteres tengerszint feletti magasságon épült, könnyen kiszámítható, hogy 2,8 km-es szerpentinen 289 méteres magasságkülönbséget kell leküzdeni, ami egyáltalán nem megerőltető. A parkolótól a várig kényelmes sétával 50 perc alatt lehet feljutni.

Maga a vár szabálytalan, kicsit elnyújtott alakú hegytetőn helyezkedik el, és a külső vár fala 4,5 ha-os területet ölel körül. A falakat 11 db  kör és patkó alakú bástya erősíti meg, melyek szabályosságát az eredeti bejárat helyére épített ó-olasz bástya, a vele ellentétes oldalra áthelyezett kapu szögletes védművei, valamint egy szögletes bástya törik meg. Egykoron valamennyi torony zsindellyel fedett volt, mint ahogyan a korabeli rajzok alapján fedett lehetett a falakon körbefutó gyilokjáró is. 

A bejárati kapunál található tájékoztató táblán sajnos már természetes, hogy nem találtam magyar nyelvű feliratot. Mondjuk, annyira nem vettem magamra, mert más nyelven sincs…..

A várba viszont igazán jelképes, 1 Eurós belépő ellenében jutottunk be.

A kapun belépve azonnal magával ragadott a vár középkori hangulata. Romos állapotában is lenyűgöző volt a rengeteg bástyával és toronnyal megerősített külső várfal, valamint a belső vár zord, erőt sugárzó épülete.

A természet pedig igazán kitett magáért: a november eleji nyári napsütésben elképzelhetetlen színkavalkád fogadott minket.  A fák levelei az erős napsütés hatására rikítóan világítottak a sárga és a vörös minden árnyalatában.

Az egykor tetővel ellátott tornyok födémei régen az enyészeté lettek és többnek a falába is beleharapott az idő, vagy az ellenség.

A hegytető  közepén helyezkedik el a belső vár, mely az épületegyüttes legrégebbi tagja. A nagyon masszív öregtornyot téglalap alakban szorosan körülveszi két kerítőfal is, melyek a külső falakkal ellentétben masszív, vastag védművek.

A belső várat ezen kívül körbevette egy mély szárazárok is. Olyan lehetett ez a középkorban, mint manapság egy erős védelmi rendszerrel felszerelt házban a pánikszoba. Ha a házba be is jut a nem kívánt személy, a megerősített helyiséggel meggyűlik a baja.

A belső várba az árkon átvezető, kissé instabil, ideiglenes fahídon - inkább pallón - lehet bejutni, ahol mint a kis csapatunk legnehezebb tagjára, rám hárult a felderítés nem túl hálás feladata. Mivel a tákolmány nem szakadt le, valamennyien megnéztük a belső várat is, ahol a toronyhoz épített palota ma már nem létezik.

Az öregtorony bejárata kívülről, az első emelet magasságából nyílik, ahonnan egy, a falba épített keskeny lépcsősoron lehet a tetőre felmászni. Mondanom sem kell, hogy a tetőről páratlan panoráma nyílik körös-körül.

Egy 1600-as évek elején készült metszeten még látható, hogy a külső vár területén mindenhol épületek voltak. Ma már ezeknek a nyomát csak egy-egy föld alól előbukkanó boltozatos pince jelzi.

A várat egyébként példásan rendben tartják, a korábban jellemző gaz és cserjetengert kiirtották. Azon meg sem lepődtem, hogy a várban a látogatás alkalmával is 20-25 munkás dolgozott, akiknek a keze nyoma mindenhol látható.

A vár története

Mint oly sok magyar várat, Sárost is a tatárjárás utáni években kezdték el építeni IV. Béla parancsára. Az ekkor épült öregtorony 13x13 méter alapterületű, egykoron 28 méter magas volt.

A torony falainak vastagsága 4,5 méter, a bejárata kelet felől, az első emelet magasságában volt. Az öregtoronyhoz dél felől egyemeletes palotát toldottak. A torony és a palota együttesét egy 34x19 m-es kerítőfal vette körül, melynek külső oldalán szárazárok húzódott.

Nem sokkal a vár megépítését követően a kisméretű vártól délnyugatra, a hegytető peremén építettek egy 9 m átmérőjű kerek tornyot is, amely valószínűleg a várba vezető utat őrizte. Ezt a tornyot is sáncokkal, illetve árokkal védelmezték.

A vár első írásos említése 1262-ből származik. Az 1300-as évek eleje mozgalmas volt Sáros történetében. Az Árpád-ház kihalását követő trónviszályban folyamatos csatározások folytak a környéken, melynek során a várat az Aba nemzetség birtokolta.

Ebben a zűrzavaros időszakban, vélhetően még az Abák jelentős fejlesztést hajtottak végre a váron. Az addigi épületkomplexumot egy nagyon erős, 50x32 méteres várfallal vették körbe.

Az ország északkeleti részeit kiskirályként uraló Aba Amadé a trónviszály során Károly Róbert mellett állt. 1311-ben azonban a kassai polgárok Amadét megölték, a király pedig a kassaiak mellett foglalt állást. 

1312-ben Sárostól nem messze, a Kassa mellett lévő Rozgonynál Károly Róbert összecsapott Aba Amadé fiainak és Csák Máté egyesített seregével, amelyre döntő csapást mért. 

A következő évszázadban a hatalmas kiterjedésű sárosi uradalom végig a király birtokában maradt egészen 1437-ig, amikor Albert király Perényi János bárónak adományozta.

A vár életében gyökeres változást hozott, amikor 1441-ben a Perényiektől elfoglalta Jan Giskra cseh zsoldosvezér. A következő 20 évben a husziták nagyméretű építkezéseket folytattak, melynek során az eredeti vár keleti oldalához egy tornyot építettek, majd a hegytető peremén tornyokkal teletűzdelt várfalakat emeltek annak érdekében, hogy a hadfelszerelésüket el tudják helyezni. A külső vár bejáratát a nyugati oldalon alakították ki. A várat végül Hunyadi Mátyás ostrommal vette vissza 1461-ben Giskrától, és visszajuttatta azt a Perényieknek.

A Perényi család azonban elégedetlen volt Mátyás uralkodásával és szívesebben látták volna Kázmér lengyel királyt a trónon, ezért 1471-ben szövetségre léptek vele.

Kázmér seregei Sáros alatt egyesültek a magyar főurak csapataival, és együtt vonultak volna Mátyás ellen, de végül a lengyelek addig tébláboltak, húzták az időt, hogy harc nélkül vonultak ki az országból.

Az ellene szervezkedő főuraknak a király megkegyelmezett egészen 1483-ig, amikor Hunyadi Mátyás a Perényi család hatalmaskodásai miatt büntető hadjáratot vezetett ellenük.  A hadjárat során megszerezte Sárost is,  melyet később törvénytelen fiának, Corvin Jánosnak adományozott.

Valamikor 1490 után a sárosi váruradalom Szapolyai János kezére került. Ekkor ismét mozgalmasabb időszakot élt át a vár, ugyanis a Szapolyai és Ferdinánd közötti trónviszály során többször is gazdát cserélt.

Mivel az erődítmény messze esett a törökök által veszélyeztetett területektől, nyilvánvalóan nem hányták lapáttal a felújítására szánt pénzeket az 1500-as évek közepétől. Így eshetett meg az, hogy 1557-ben a a vár igen leromlott állapotban volt és a helyőrség teljes létszáma csupán 102 főt tett ki.

A várat sem korszerűsítették, ebben az időszakban mindössze egy fejlesztést hajtottak végre rajta, amikor a külső vár kapuját áttették a másik oldalra, a kapu helyére pedig egy ó-olasz bástyát emeltek.

Az 1600-as években a várat több főnemesi család is bérelte, vagy megszerezte. Ilyenek voltak a Thurzó, Báthory és Rákóczi családok, akik inkább már csak gazdálkodást folytattak az uradalomban.

1660-ban emberi figyelmetlenség miatt felrobbant a belső vár lőporos tornya, és ezzel súlyos károk keletkeztek az épületben. Ezt követően már az épületet nem állították helyre, csak a külső várat használták. Végül a katonaság 1684-ben vonult ki végleg a várból, melynek falait több helyen megrongálták és az épületeket felgyújtották.

A képre kattintva galéria nyílik!

Ha tetszett az írás, kérlek oszd meg másokkal is!

Forrás:

várak.hu; wikipedia; slovakia-travel.sk; travelguide.sk; Imre-Horváth Sándor: A huszita harcmodor és haditechnika jellegzetességei;